K: Ön közvetlenül Steve Oliver után lépett fel, de voltak dalok, amelyeket közösen adtak elő. Ez hogy működik a gyakorlatban? Meglátja a naptárában, hogy együtt lépnek fel, és felhívja Steve-t, hogy „játsszunk már valamit együtt!”?
V: Ebben a konkrét esetben úgy volt, hogy azt hiszem engem kötöttek le előbb, aztán pedig Steve-et, külön-külön. Aztán Christian a főszervező kérdezte meg, hogy nincs-e kedvünk valamit közösen játszani a műsor végén, amolyan finálénak. Mi mondtuk neki, hogy persze, miért ne? Nekünk ez nem szokatlan, Amerikában sokszor futunk össze turnékon, jazz hajókon, mindannyian jó barátok vagyunk. A konkrét dalokat persze még nem játszottuk együtt, így van ebben kihívás, hiszen próbálni sincs sok lehetőségünk, de mi ebből élünk, ezért az ilyen duetteket gyorsan összehozzuk, és szerintem jól is sikerült. Na jó, volt egy félórás próbánk a műsor előtt, és el is küldtük egymásnak a dalainkat, és megbeszéltük: „te melyiket játszanád szívesen?” „és te?” Ő az Ain't No Sunshine-t szerette volna, én meg a Love & Happiness-t. Az én első dalom a Memphis volt az új albumról, és mivel abban sok gitár is van, gondoltam azt előadhatnánk közösen. A többi meg jött magától.

K: Ön közel 20 éve az Egyesült Államokban él. Aki smooth jazz-t akar játszani, annak ott kell élnie? Vagy sikeres lehet innen is, mint pl.Candy Dulfer?
V: Szerintem egyszerűen több a lehetőség, ha az ember Amerikában él – különösen a nyugati parton, mert már látható, hogy New York és a keleti oldal a fajsúlyosabb jazz-é. Amikor azonban én Los Angelesbe mentem, mit sem tudtam sem a smooth, sem a kortárs jazz-ről, csak a Zenéről. Nem gondolkodtam azon, hogy majd egyszer saját lemezem lesz, én csak Amerikában akartam élni, fújni a szaxofonomat, és más zenészekkel turnézni. Ez egészen addig így volt, amíg el nem kezdtem turnézni Bobby Caldwell-lel, aki azt mondta nekem, hogy korábbi szaxofonosai közt volt Richard Elliott, Dave Koz és Boney James, ezért nekem is gondolkodnom kellene saját lemezen. Ez 1994-ben történt, és elkezdtem zenéket írni, és amikor később valaki megkérdezte, hogy akarok-e lemezt kiadni, azt mondtam, hogy „persze”. Na így lett meg az első lemezem, 1996-ban.

K: Olyan egyszerűnek tűnik ez az egész...
V: Nos, azért ez nem teljesen így volt, én csak egy „rövidített verziót” meséltem el, mert persze az első dalaim nem voltak elég jók, újra kellett írnom őket, szóval nem ment ez csak úgy. Érdekes „utazás” volt ez, mert én „csak” Amerikában akartam élni és szaxofonozni, mára már megjelent hat nagylemezem, turnézom világszerte, olyan dolgok történtek velem, amelyekről nem is álmodtam.

K: Szerintem ha valahol, hát Amerikában van, és éles a verseny. Mégis, ebben a műfajban én inkább összefogást látok. Egyik művész meghívja a lemezére a másikat és viszont...
V: Nos, azt hiszem ebben a műfajban valóban megvan a partnerség. Más művészeti ágakről nem tudok, de mi tényleg családként működünk. Mindazonáltal a verseny számomra egy pozitív dolog. Megnéztem más szaxofonosokat amikor ide jöttem, hiszen tudnom kellett, hogy milyen legyek ahhoz, hogy beszállhassak a versenybe, legyen szó komponálásról, vagy élő fellépésekről. Szerintem jobb előadó, és jobb szaxofonos lettem.

K: Ön még akár kétlaki is lehetne – ha nem élne huzamosabb ideje az Államokban. Lát valami különbséget az ottani és az itteni közönség között – például a tegnapi fellépése fényében?
V: Tudja, más a reakció. Az egyik legszembetűnőbb különbség amit tapasztaltam az az volt, hogy „odaát” a rádiókban játszott muzsikáimat egyből felismerik, amint elkezdek játszani, a közönség reagál. Ám itt tegnap este más történt: vagy nem ismerték a dalokat, vagy nem ugrott be, de a közönség jószerével csendben hallgatta végig őket, és csak a végén lelkesült be. Már-már azt gondoltam, hogy nem tetszik nekik a zene, de aztán megjött a reakció és ez engem bizony meglepett.

K: De hát a smooth jazz mifelénk még új dolog, az USA-ban meg ismert...
V: De tudja, én sokat jártam Európában, főleg amikor Randy Crawford-dal koncerteztem, főleg a skandináv országokban, Németországban, Jugoszláviában... és mindig élmény volt európaiak előtt játszani. Az európai közönség nagyon tájékozott: Amerikában általában csak az énekest ismerik, vagy a meghívott vendéget, de itt például tudni szokták ki a dobos, a gitáros, és általában is tudják miről van szó, ez remek.

K: Sokat turnézik...
V: Ó igen, ebben az évben igen. Eddig is, és innen például Londonba megyek, aztán vissza Amerikába a saját zenekarommal, aztán Hálaadás után lesz egy karácsonyi koncertsorozatom Brian Culbertsonnal. Sűrű és lesz az idei év.

K: Kikkel játszik még, ha nem a saját zenekarával van éppen? Említette Randy Crawford-ot...
V: Nem igazán játszottam másokkal az utóbbi 5-6 évben, előtte ugye sokat játszottam Bobby Caldwell-lel négy évig és utána rögtön Randy-vel, de ez a fajta munka akár zavaró is lehet. Az ember nem ülhet egy hátsóval két lovon, és a közönséget is összezavarja. Egyik nap az egyik énekes mellett látnak, másik nap a másik mellett... Nem is beszélve arról, ezt időben is elég nehéz összeegyeztetni. Választani kell aközött, hogy kísérőzenészként élsz meg a piacon, vagy saját nevedből. Eljön az ember életében az a pillanat, amikor ezt a döntést meg kell hoznia.

K: Igen ám, de kísérőzenészként az ember sok ismeretséget tud összeszedni, jól mutat az életrajzában, hogy „játszottam ezzel is, azzal is..”
V: Igen, kapcsolatok alakulnak ki, és tapasztalatokat szerzel, megismersz kiadókat, menedzsereket... Szerintem minden nagy művész valaki mellett kezdi... Itt van Sherly Crow, aki Michael Jackson vokalistája volt, Dave Koz játszott Bobby Caldwell-lel, Richard Marx-szal, a Tower Of Power-rel, Boney James-t én követtem Caldwell és Crawford mögött. De eljön az idő, amikor azt mondod magadnak: szeretnék csinálni egy saját lemezt. Persze ehhez kellenek a kapcsolatok, és a tapasztalatok.

K: Ha sokat van úton, kevesebb ideje jut új anyagok komponálására, kipróbálására. Vagy mégis?
V: A helyzet az, hogy most „csak” jól érzem magam. Ha ennek a turnénak vége, akkor megyek haza, és látom neki a következő albumnak. Számomra a dalok komponálása a legnagyobb kihívás, ugyanis amint elkezdek írni egy dalt, azonnal meg is utálom. Bár érdekes, hogy néhány ilyen „utált” dalt később újraírok egy másik lemezre, és akkor meg bejön. Itt van például a You And I, amelyik a legutóbbi lemezemen szerepel, de már 2004-ben megvolt. Utáltam is! Aztán egyszer csak, visszatekintve azt gondoltam: ha változtatok rajta, akár még jó is lehet. Az ember egyébként általában több dalt ír, mint amennyi egy lemezre ráfér, így tényleg ez a leghosszabb, na ezt fogom csinálni ha hazaértem. De hát úgyis minden az előadásról szól, legyen az fesztivál, esküvő...

K: Igen, kérdezni is akartam Az Esküvőről... Hogy is volt?
V: Több mindent is csináltam a királyi családnak annak idején... A királynő fiának esküvője azért volt más, mert előtte azt mondtam, hogy „elég, nem csinálok több esküvőt!”, aztán megkérdezték, hogy „nem jönnél el játszani egy királyi esküvőre?”, na ezt nem hagyhattam ki! Úgy éreztem magam, mintha egy kosztümös filmben szerepelnék, pedig ez valódi volt. A menyasszony úgy nézett ki, mint Hófehérke, tényleg úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében, mintha az egész nem is lenne igaz.

Itt csk Michael játszik...

Adobe Flash Player not installed or older than 9.0.115!

... itt viszont Steve Oliverrel.
 

Adobe Flash Player not installed or older than 9.0.115!

Facebook-ra vele!