Montreux - minden, ami NEM zene

Montreux - minden, ami NEM zene - harmadik rész

2008. július 25. péntek, 22:23

Ez a személyes beszámoló harmadik része: nem húzom már tovább, igyekszem ebbe sűríteni még mindazt, ami említésre érdemes, és NEM a zenei programokról szól. Tulajdonképpen napokra is bonthatnám, de úgy akár unalmassá is válhatna, ezért most már a hazautazásunkig tartó időszakot "vesézném ki".
Amikor az első éjszaka után felébredtem és kinéztem a negyedik emeleti ablakból, rögtön kiment az álom a szememből. Nem csak azért, mert Montreux-ben jószerével mindenhonnan szép a kilátás, hanem azért is, mert megláttam valamit...

Miként a lenti fotón is jól látszik, egy mifelénk Völgyhídnak nevezett objektummal hidaltak át egy szakadékot (meg persze még jó sokat). Svájcban a Völgyhíd (maradjunk ennél a megfogalmazásnál) nem döntés kérdése, hanem kényszer. Olyanok a hegyek, hogy sokszor - miként itt is - nincs más választás: vagy megcsinálják, vagy nincs tovább út. Egyből kis hazánk jutott eszembe, meg az, ahogy errefelé mennek a dolgok... Nehéz elképzelni, hogy Svájcban hasonló lenne az "ügymenet", mert akkor még max. egy ilyen völgyhídjuk lenne...
Ez a kép egyébként az ablakból látszott, ugyanis a negyedik emeleten kaptunk egy sarokszobát két ablakkal (az egyik képen be is karikáztam az egyiket). A szálloda mellett egy templom áll, előtte pedig fák. Ha az ember ránéz a fotóra, nem is esik le egyből a tantusz: ezek a fák közel négy emelet magasak!!! Ezt láttuk az egyik ablakból, a másik viszont egy irreálisan magas házra nézett - itt is eszembe jutott a mi fővárosunk és az, hogy vezetőinek vajon ebben a házban is "benne volt a kezük"? Mert a történelmi épületek között igencsak idegenül mutatott ez a 24 (!) emeletes monstrum...

Kedden már kifejezetten napos, meleg idő volt, így sokan voltak az utcán. Az üzletek is kinyitottak, és a legtöbb természetesen órát, ékszert, bicskát vagy csokit árult. Azt talán mondanom sem kell, hogy láttam komplett jazz kvintettet is csokiból...
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a itt is, akárcsak Európában sok helyen, az "alja" munkát a bevándorlókra bízzák, akik közül a legtöbben valamelyik francia gyarmatról érkeznek, hiszen így eleve nincs gondjuk a nyelvvel. Ezzel egyébként nekünk sem volt gondunk: vagy németül, vagy angolul szinte mindenhol tudtak - kivéve azt a pékséget, melyben egy gyönyörű török lány mosolygott ránk, de ő csak franciául beszélt (és esetleg törökül, a mosolya viszont beszédes volt). Szegről-végről akár a rokonunk is lehetett...

A fesztivállal kapcsolatos ügyeinket szinte kizárólag fiatal, főiskolás (esetleg egyetemista) fiatalokkal intéztük. Megannyi kedves, nyitott arc, akik természetesen legalább két-három nyelven beszéltek. Ami feltűnt, hogy bár rengeteg ember volt minden helyszínen, "security"-t talán egyszer láttunk. A koncerttermek bejáratánál, a jegyek ellenőrzésénél ugyanazok a fiatalok intézkedtek, és mindenki szót fogadott nekik. Ha megkértek valakit, hogy ne vigyen be italt, az illető vagy kint hagyta, vagy megitta, mielőtt bement. El is gondolkodtam azon, hogy vajon nálunk miért kell minden rendezvényen látványosak "szekuritizni", a magyar tényleg csak a tarfejű izomkolosszusoknak fogad szót?
Jut is eszembe: magyarok. Kiváncsi voltam, vajon hallunk-e magyar szót? A Media Centerben nem, a szállodánkban, és a négy nap alatt a Sztravinszkij teremben is egyszer, vagyis nem voltunk túlreprezentálva...
Mivel rengeteg volt az ember, rendőr is kellett. Összesen egyszer láttam egy párost, bár elég furcsán nézett ki, amint a svájci (egyébként kínai) rendőr igazoltatja a néger jegyüzért! Mert volt jegyüzér: "A ponton állt az egyik a jegyeket kínálva, mögötte 2 méterrel a "B" pontban a másik az "I Need Ticket" táblácskával...

A szállásban benne foglaltatott egy-egy ingyenes troli bérlet a tartózkodásunk idejére, úgyhogy utazhattunk kedvünkre, ugyanis a Kongresszusi Központ öt megállónyira volt a szállodától. Az első utazáson meg is lepődtem: a buszon tőlem balra négy néger lány ült (egyikük várandós volt, tehát valószínüleg nem turista), jobbra négy ázsiai fiatal talpig öltönyben, ők is munkából jöttek. A parti sétányon egymást érték az arab társaságok, mondom, annyiféle náció volt ott, hogy nem hittem a szememnek. Este az utcán gyanús külsejű, fiatalokból álló társaságok járkáltak, remélhetőleg csak a fesztivál hozta őket ide. De nem.
Azért gondolom, hogy nem, mert Genfben is ugyanezt láttam: rendezett, de unalmas város, melyben hemzsegnek az idegenek, ők a bandák, a koldusok, az alkalmi árusok, stb. Bár az, hogy "idegenek" talán rossz kifejezés, mert az egyik Swisscom telefonfülkére nagy betűkkel kiírták, hogy hétvégente kedvezményesen lehet telefonálni szinte az összes közel-keleti országba. Aki tehát huzamosabb ideig lakik itt, az max. külföldi lehet, de idegen nem... Bonyolult kérdés ez...

Van még egy érdekes történet, melyet érdemes lehet elolvasni: hazafelé, a Montreux-Genf vasútvonalon szóba elegyedtünk egy kedves idős hölggyel. Kérdezte tőlünk, hogy a jazz miatt jöttünk-e, majd elmesélte saját élményeit. Például az 1991-es Miles Davis - Quincy Jones koncertet, valamint azt a Miles fellépést, amely akkoriban még a kaszinóban volt. Miles Davis-t előtte nem sokkal engedték ki a börtönből, ahová drogos ügyei miatt került. A néni elmondta, hogy azon a koncerten Miles Davis végig háttal állt (!) a közönségnek, de mégis egyik legjobb előadása volt ez, "eggyé vált a hangszerével".
A nénitől tudjuk azt is, hogy korántsem áll meg az élet Montreux-ben a fesztivál után, mert a nyáron még van egy egy hónapos komolyzenei rendezvénysorozat is, amely szintén vonzza a nézőket, persze a merítés egészen más. Továbbá a szomszédos Vevey városában található a Nestlé konszern központja (a vonatról láttuk is), ahol rengetegen fordulnak meg a világ minden tájáról, így mozgás - főleg a szállodákban - mindig van.
A néninek kalandos élete volt, elmesélte például, hogy 7 évig élt Etiópiában piciny gyermekével, és ott megtanulta, hogy mi a fontos.
"Nem a pénz a legfontosabb" - mondta - "mert volt ott nekünk egy csomó pénzünk, és mégsem tudtunk venni semmit. Ami igazán fontos, az a víz."

Elbúcsúztunk a nénitől Genfben, és hazajöttünk.

Utolsó megjegyzésem - és vállalom, hogy erősen szubjetkív: sokféle nációt láttunk sokféle hölggyel, ám bátran ki merem jelenteni, hogy egész svájci tartózkodásunk ideje alatt nem láttunk összesen annyi (és olyan!) csinos lányt, mint a Zürich-Budapest járaton! Ők természetesen mind magyarok voltak! De jó újra itthon!