Montreux Jazz Fesztivál

2008. július 15. kedd, 10:30

Nyugodtan állíthatjuk, hogy Az Év Jazz Eseménye zajlott tegnap este a montreux-i Kongresszusi Központban, ugyanis - elnézést a bulváros megfogalmazásért, de most nagyon illik ide - mindenki itt volt, aki számít. Quincy Jones 75. születésnapját ünnepelte a zenei élet, Montreux, sőt talán Svájc is, ugyanis napközben a rádió is többször bemondta az eseményt. Montreux biztosan lázban égett, mert szinte mindenhol - gyógyszertártól a benzinkútig - nyoma volt a bulinak fotó vagy szórólap formájában.
Láttuk, olvastuk a fellépők hosszú listáját, de az valahogy kiment a fejünkből, hogy ennyi ember színpadi szereplése bizony időbe telik...
Az Esemény este 8-kor kezdődött a Swiss Army Big Band 60 perces koncertjével, melyben Quincy nagy slágerei szóltak - az ünnepelt az első sorból élvezhette az előadást. A legismertebb szerzemény a Soul Bossa Nova volt , melynek közepén megjelent a színpadon Paulinho Da Costa, és egy rövid scat-es betéttel emelte a dal fényét. Mi kint maradtunk az előtérben, mert a Sztravinszkij terem már ekkorra megtelt, szinte állóhely sem maradt. Úgy okoskodtunk, hogy a Swiss Army Big Band koncertje után úgyis sokan kijönnek majd enni-inni, mi pedig ekkor majd bemegyünk. Így is tettünk, de mivel az akkreditáció csak állóhelyre volt elegendő megálltunk nagyjából középen, de hátul.
Negyed 10-kor kezdődött a koncert ám előtte Claude Nobs kért szót, és Herbie Hancock-kal karöltve egy díjat adtak át neki, majd egy 5 millió dollárról szóló csekket, mely a művész alapítványát hivatott gazdagítani.
Ezután a húrok közé csaptak, a kezdő dal A Jó A Rossz És A Csúf témája volt pont úgy, ahogy a tegnapi főpróbán hallottuk. Utána megszólalt a Let The Good Times Roll, méghozzá Rashan Patterson zseniális hangján. Innentől kezdve pedig elkezdtek özönleni a sztárok, akik általában két dalt adtak elő. Mick Hucknall összeállításából nem hiányozhatott a 96-ban is elénekelt In The Heat Of The Night (egyvelegben adta elő az I'm Gonna Move To The Outskirts Of Town-nal), Patti Austin rendre vissza-visszatért, Al Jarreau is kétszer szerepelt, először kifejezetten unalmasan adott elő egy lírai dalt, de a végén a The Dude-ban magára talált.
A főpróbán látott James Moody este is hozta a formáját, akik nem látták délután, azok őrjöngve tapsoltak-fütyültek amikor Moody bácsi a Moody's Mood For Love végén egy laza rap-et nyomott... A dalban egyébként Patti-vel közösen énekeltek.
Volt az estének néhány kevésbé kellemes (vagy inkább élvezhető) produkciója. Ilyen volt Petula Clark és Nana Mouskouri, akik színvonalban annyira az átlag alatt szerepeltek, hogy kifejezetten rontották az este "fényét". Petula Clark "csak" arra volt jó, hogy a vele duettet éneklő (és olaszos neve ellenére is skót) Paolo Nutini tehetségét és hangját még jobban kiemelje.
Freda Payne-ről már a főpróba kapcsán írtam, szerintem este ideges volt, és ezért nem énekelt olyan jól, mint délután. Ez esetleg érthető annak fényében, hogy ez volt az első montreux-i fellépése.
Voltak aztán olyanok, akiket fel sem tüntettek a listán, pedig megérdemelték volna. Beverley Knight vokálozott, Toots Thielmans harmonikázott, Ledisi elképesztően jól énekelt...
Mivel még oldalakon keresztül lehetne áradozni, emeljük ki a koncert fénypontjait. A Naturally 7 fellépése óriási siker volt, talán a sztároknál is nagyobb ováció fogadta őket, és nagyobb sikert is arattak (7 New York-i fiatal, acapella muzsikus, akik minden hangot, "hangszert" a szájukkal állítanak elő). Műsorszámuk után Quincy Jones az első sorból felkiabált, és megkérdezte hová valósiak, Greg Phillinganes (nagy mókamester) pedig azt mondta: "Eddig az hittem, hogy ezek a srácok csak papíron léteznek... Hihetetlen!"
A két fehér fúvós James Morrison és Nils Landgren szóló párbajai is káprázatosak voltak, a Nyíregyházát megjárt Morrison egyébként több dalban is szerepelt.
1996-ban egyszer már hallottuk együtt énekelni Chaka Khan-t és Patti Austint, idén is fantasztikusak voltak együtt, ugyanazt a dalt, a Miss Celie's Blues-t adták elő. Hidegrázás!!! (Valaki készített egy videót a főpróbán, IDE KATTINTVA meg lehet nézni...)
Paulo Nutini nem csak Petula Clark mellett lépett fel, hanem egyedül is: a Brothers Johnson "Strawberry Letter" című dalát énekelte fehér bőrben, de fekete hanggal. Ebben a kompozícióban remekelt Lee Riternour is, (aki épp előttünk állt a Media Centerben, amikor az akkreditációnkat átvettük.)
A koncert a végén totális örömzenébe torkollott, hiszen a leghúzósabb Quincy dalok szólaltak meg. Már említettem Al Jarreau-t és a The Dude-ot, az Ai No Corrida szólóját Herbie Hancock játszotta, a Stuff Like That-re pedig minden (!) fellépő művész megjelent a színpadon, és együtt énekelték a dalt. (Ez utóbbit úgy-ahogy sikerült rögzítenem a telefonommal, látni nem sokat lehet, de hallani talán éppen eleget...)
A ritmus szekció nem csak "nevekből" állt, de komoly teljesítményből is: David Delhomme ült végig a doboknál, Billy Cobham kétszer csatlakozott, míg Paulinho Da Costa mindig pont annyira "szólt bele" a dalokba, amennyire egy profi ütősnek kell...
A koncert első része negyed 10-től majdnem negyed 12-ig tartott, utána egy 20 perces szünet következett, majd a második rész, amelynek hajnali negyed 2-kor lett vége, tehát összesen (szünet nélkül) közel 4 és fél órát játszottak.
Claude Nobs élete legnagyobb eseményének nevezte a koncertet és elmondta, hogy nem egy művész törölte más egyéb fellépését csak azért, hogy itt lehessen. Jól tették!

A telefonnal rögzített klip letölthető INNEN! (jobb egérgomb, "Cél mentése...") (8.2 M)