Montreux Jazz Fesztivál - az első napunk...

2008. július 14. hétfő, 17:43

Reggel is vígasztalanul zuhogott az eső, úgyhogy sok dolgunk nem lévén elsétáltunk a Kongresszusi Központba, és felvettük az akkreditációnkat. Ez fontos, hiszen nagy betűkkel kiírták: "Press passes accepted for the rehearsal", vagyis a Quincy Jones koncert nyilvános főpróbájára be lehet menni a belépőnkkel. Be is mentünk, ám alig tudtunk eljönni, az élmény leírhatatlanul káprázatos volt. A színpadon a következők álltak éppen: Claude Nobs, Greg Phillinganes, Paulhino Da Costa, Billy Cobham, Joe Sample, Nathan East, Paul Jackson Jr., James Morrion, Nils Landgren és a Swiss Army Big Band - sajnos Quincy Jones nem volt ott... De nekünk azért végünk volt.
Szerencsére a főpróba nem sokkal korábban kezdődött, így nem maradtunk le semmiről.
Nem tudom pontosan melyik dalt próbálták, de James Morrison és Nils Landgren is olyan szólót játszott, hogy talán este sem tudják majd felülmúlni...
Ezután pedig a Jó, A Rossz És A Csúf című film témáját kezdték el próbálni, eddigre világossá vált, hogy az egész csapatot Greg vezényli. A színpadra jött egy őszes hajú néger hölgy, és olyat énekelt, hogy nem hittem a fülemnek. A hangja ismerős volt, de a kinézete alapján nem tudtam hová tenni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: Patti Austin volt az, akit én utoljára ugyanitt, 1996-ban láttam - nagyjából 40 kilóval kövérebben. Mostanra olyan filigrán lett, hogy szó szerint rá sem lehetett ismerni. Még mindig káprázatosan énekelt, és nagyon vicces is volt: a leállások között Greg-gel poénkodtak, utóbbi elő is adott egy hevenyészett Michael Jackson paródiát (tehette, hiszen pl. a Thriller-en ő is játszott), mire a zenekar spontán elkezdte játszani a Billie Jean-t. Sajnos nem lehet leírni a hangulatot, de azt biztos, hogy egyszeri volt és megismételhetetlen. Majdnem elfelejtettem mondani, hogy még egy zongorista csatlakozott a dalhoz, és a közepén játszott egy "back to back" improvizációs részt Patti Austin-nel: ő volt Herbie Hancock...
A Jó, A Rossz És A Csúf után egy koros úriember csoszogott be, kezében egy szaxofonnal: ő James Moody, akit - ha máshonnan nem, hát - a Moody's Mood For Love című dal szerzőjeként mindenkinek ismernie illik. Patti-vel közösen énekelték, ám a legmeglepőbb az volt, amikor azt hittük, hogy a dalnak vége, ám a dobos hirtelen ütemet váltott és James Moody egy kellemes rap betétet adott elő!!!
A következő dal a Let The Good Times Roll volt, ekkor már minden porcikám lúdbőrözött, ám pályafutásom legnagyobb meglepetése ezután következett.

A színpadra jött egy kifejezetten dekoratív, ám plasztikai sebészre és zsírleszívásra gyaníthatólag komoly összeget áldozó, egyébként pedig egy C kateriás hollywood-i színésznőt mintázó kinézetű hölgy. Már kezdtem azt hinni, hogy ő Chaka Khan, és szintén lefogyott 50 kilót, de kiderült, hogy tévedtem, méghozzá óriásit: az illető hölgy nem más volt, mint Freda Payne. Szégyen ide, szégyen oda, még sosem hallottam róla, de amikor elénekelte a Shiny Stocking-ot, igazi örömkönnyek szöktek a szemembe - "megismerkedéünk" katartikus élmény volt! Freda káprázatos, energiától lüktető, hihetetlenül szexi személyiség isteni hanggal!!!!!
Ez volt az a pillanat, amikor távoztunk, több okból is: egyrészt pihenni kell az esti álldogálás előtt (a Press belépővel bárhová be lehet menni, de csak álló helyre), másrészt dramaturgiailag is ez volt a megfelelő pillanat, hiszen este innen folytatjuk. (A blogot is, majd a koncert után.)
Az alább látható fotók inkább Montreux és a Genfi-tó szépségét hivatottak bemutatni (szerencsére közben kisütött a Nap), hiszen a koncertterembe nem lehet bevinni az apparátot, ám a képek között van néhány kifejezetten rossz minőségű is, ahol sejteni lehet a színpadot, a keverőpultot és a zenészeket: ezek a fotók a telefonommal készültek a próbán, szerintem abszolút exkluzívak...

(folyt. köv.)